Hiába reménykedtünk, elérkezett az a nap, amelytől annyira féltünk: a nagyvas végleg leszállt. Mára visszavonhatatlanul rögzült a tudatunkban, hogy húsz éve érintette utoljára Ferihegy betoncsíkját lágyan, simogatóan, mint aki sohasem akar megválni tőle. Száz és száz, könnyeivel küszködő vagy érzéseit magába fojtó ember gyűlt össze a repülőtéren, hogy átélje azt a soha vissza nem térő élményt, hogy még utoljára az emlékezetébe vésse, amit a Tu–154-es nyújtott minden rajongója számára. Furcsa érzés keríti hatalmába az embert, amikor átéli ezt a pillanatot, talán fel sem fogja, csak ösztönösen érzi, mit jelentett számára a Tu–154-es. A pilótáknak, légiutas-kísérőknek, szerelőknek, kivétel nélkül mindenkinek, aki kiszolgálta, ápolta vagy utasként repült ezzel a szép vonalú gépmadárral. Az évek múlásával ez az érzés még jobban erősödhet bennünk, fokozottan érezzük a hiányát, és nosztalgiával gondolunk vissza a régi időkre. Utolsó útvonalrepülésünk alkalmával mi is így voltunk ezzel, soha…